3
Dr. F. D., a prédikátor emlékezetére †1944

(Így kezdenéd el, ha még szólni tudnál,
így suttognád elfúló halk szavakkal.
Vagy lelkemben te kopogsz, te vagy itt már,
s mint pusztaságból támadt zord panaszdal,
a hangod kél, s átröppen éjjen, síron…
Csak mondd, csak mondd, figyellek… írom, írom…)

Mikor kinyílt a nehéz vagonajtó,
a fáradtságtól a porba leestem.
Mintha rámzuhant volna minden jajszó…
de máris kicsiny fiamat kerestem,
kit kilenc napig eszelősen, sírva
tanítgattam, hogy kínjaink kibírja.

Fecske repült a kék eget hasítva,
mint a reménység: cikkant, tovarebbent…
A sín mellett meg mintha virág nyílna,
s csak egy volt ijesztő, az iszonyú csend,
ahogy felálltunk harsány parancsszóra:
a számkivetettek sorakozója.

Mi lesz velünk? – néztek rám tízen, százan,
kérőn, könyörgőn, hiszen papjuk voltam.
Most pisztolyok csattogtak, és azt láttam,
egy ifjú asszonyt emelnek le holtan,
és ott mosolygott homlokán, mint fényjel,
a könnyű halál, drága kegyelmével.

Köröskörül már vasszoborként álltak
hóhéraink marcona fegyverekkel…
Ó, mint rebegtem tűzforró imámat,
könyörögvén – hogy Isten, ne ereszd el
a két kezem, ha majd eme nagy órán
megméretem, és ott állok a próbán!

Sütött a nap, de bennem sűrű éj volt,
koromsötét, és könnyben úszott lelkem;
legyőzöm-e, mi körülvesz, a tébolyt,
nem roskadok-e össze majd hitemben,
és istenem felém int-e: rád vártam –
s veled leszek a poklok kapujában.

Mint a szomjas a hűs forrás vizére,
kicsiny fiam arcára rátapadtam,
hogy csapjon le bár villám tüzes éle,
nincs oly erő, hogy tőle elszakadjam…
Haljak vele, mint véreontott bárány,
és selyemfürtje legyen a síri párnám.

Az életem utolsó búcsúperce
tekintete kéklő egén, mint csillag
hulljon alá, a semmiségbe veszve,
s ha elmúlna, benne, véle múljak.
Ezt éreztem, ez rázott meg, mint áram,
s már folyt a könnyem, midőn láttam, láttam…

                           *

Rejtse el fiát!… – súgták eszelősen
innen-onnan is – csavarja köpenybe!…
S a menet élén, nem messze ott előttem,
a gyermekeket tépték el örökre
a karokból, a vonagló kezekből,
ágat az ágtól, szívet a szívektől.

Régholt anyja a sírban tán felébredt,
és fellegként felszállt az ég urához,
kikönyörögte fiunkat, enyémet,
leborulván hétszer szent lábához,
ki eltakarta két szemét, ne lásson,
mint füstölög haragja a világon.

Mély kút a kín… A szó csak buborék, hab,
jelzés a jaj örvénylő, hűs öléből…
a száj dadog és a nyelv ínyre tapad…
hol lelnék szót, mely perzsel, pezseg, tép, öl?
Elmúlt a perc és köpenybe rejtetten,
sorsa elől a fiam megmentettem.

Megmentettem? – Vonszoltam szolgaságban!
Rettenet vette körül e kínvárost.
Halál kering a drótban, villanyáram,
hol vérebekként őrködtek reánk most,
vázak ezrei jöttek, mint a holtak,
csak szemük mondta, hogy emberek voltak.

                          *

Mint alja gaz, ki erdő sűrűjében
gyermekre les, hogy bemocskolja testét:
ily merénylő volt a kor, melyben éltem,
így támadt rám a szenny, a becstelenség.
Kínjaimmal nem telt be, s újra, újra,
a számra tapadt tömpe, nyirkos ujja.

Láttam férfit, aki nyers füvet rágott
saját szennyében. – Ki voltál? – kérdeztem.
– Tegnap nevem tudósok és királyok
koszorúzták meg, s most így kell elvesznem…
Egy harapást! – nyöszörgött, ajkát tépte,
majd fogát vájta elfonnyadt öklébe.

Láttam asszonyt, kopaszon ült egy dombon,
csak tákolt csont volt, lázrajzolta rémkép…
egykor tapsolta Párizs, Berlin, London,
költők és festők hirdették szépségét.
Most répalé csurgott végig a mellén,
és lyuk tátongott arca gödre hellyén.

Így apadtam el én is köztük, vélek…
ha hívott házam, otthonom, az asztal,
a tiszta pohár, könyvek és emlékek –
elkergettem a hangjukat haraggal.
Már régi magam is álomnak véltem,
csak álomnak, hogy egykor másként éltem.

Ti elhagyott küszöbök és szekrények,
ti kedves székek, melyen ültünk régen,
elmerengtek-e rólunk, kik nem élnek,
kik ellobbantak, mint kanóc az éjben –
hogy viaskodtam szaggató sebekkel –
sugárpilléjű esték, ríjjatok fel!
Akit udvarként körülvesz a bánat,
kitágul lelke, érzi, hallja sírni
a távol csillagát, rét bogarának
fájdalmait és a magány halk, síri,
szent énekét, mely égtől földig zendül,
a tört remények tengerén keresztül.

                       *

Így álltam itt és este, mint ősbálvány,
felkomorlott a gázkamra, kemence.
Hányan mentek be iszonyatos száján,
s falánk gyomra csak nyelte, nyelte, nyelte
népek sorát, ma őket, holnap engem,
a kínhalálra kiszemelt seregben.

S ki voltam egykor nyáj között a pásztor,
már meginogtam, mintha mélybe esnék…
Ősz atyáim istenét hívtam százszor…
ó, távozz tőlem, rontás, hitetlenség,
zászlóm az Úr, ki megmutatja jellel,
hogy van, velem lesz s az én gyermekemmel.

E gyermek élte lesz a bizonyosság –
vallottam akkor, rajongással, balgán –
hogy ő az Út, az Igazság, az Ország,
s ha van – erőt vesz tomboló haragján,
így üzen majd a fiam életével,
hogy nem hiába hittem őt reménnyel.

Három napig bujtattuk valahányan
a Rügyecskét, a kicsiny Megmaradtat,
összebújva a barakk homályában,
őrizői a halálos titoknak –
míg künn a kínzók vezényszava, lépte,
beleveszett az éji nagy sötétbe.

Ő volt nekünk, mindünknek, már a Gyermek,
ezrek helyett az Egyetlen, az Élő,
Dániel, kit az oroszlán nem mart meg,
a gyenge mécs, a gyertyaláng, a fénylő.
Úgy hittem, védi kivont éles karddal,
a szalmaágyon hetvenezer angyal.

Ki árulta el? – Sikítás álmában?
Egy köhintés? Nesz, vagy a rettegésem
felüvöltött, vonító kürtté váltan,
s kikiáltotta kínom, szenvedésem?
Vagy társaim árultak el? – az ínség?…
Harmadnapon ránktörtek és elvitték.

Harmadnapon megragadták kis vállát,
mint farkasok a gödölyére törtek.
Rejtekhelyét feldúlták, megtalálták,
lágy gerlicét, az éhescsőrű ölyvek.
Tíz ujj kúszott kígyóként lágy hajába,
és kigyulladt a Gyehenna parázsa.

A fájdalom máglyáján imígy égtem:
mért hagytál el, mért vetted el, ha adtad!?
Ezerszer tisztább minden bűnöm, vétkem,
mint irgalmad, ki tőlem megtagadtad… –
ezt suttogtam… – Jöjj, Isten, sújts le, vágj ki…
Ó, Éli, Éli! Lama sabaktáni!

                          *

Sütött a nap, villant halk fecskeszárnyon
a hamvas ég, mint bibliai kendő.
Fiam kerestem, s a magasban – látom –
gomolygó füstöt tép, szaggat a szellő,
rótta a kémény tollként füstbetűit,
mint titkos írást… Lobban, majd eltűnik…

Hamvasztanak… fojtó gáz… most ölték meg…
Hazudsz! – rivalltam annak, aki mondta,
de már ömlött a vad feketeségnek
óceáni, fényoltó zuhatagja.
Szikrát okádva ontotta a kémény…
Ő az! – futott az alkonyi ég kékjén.

Vitte a hátán az iskolatáskát,
a melléhez szorítva ott a labda…
Szél tört elő… hová lett – szétcibálták,
beléveszett, eltűnt a gomolyagba,
és itt hagyott peremmel Jób módjára,
beletúrva arcom az út porába.

Jób lettem én, bakancsom szertemállott,
körmöm megnőtt… Ütöttek? – imbolyogtam,
ruhám, mint hitem, testemről levásott,
csak egyre vágytam, elterülni holtan,
az öntudat kínjától elszakadni,
a semmiséggel csontom betakarni.

Engem immár hiába keltegettek
melegszavú, testvéri, drága szóval,
nem szisszentem fel, hogyha rúgtak, vertek:
nagy perem volt az Örökkévalóval.
Most láttam csak, ki volt Ő, mikor nincsen,
s többé a hit nem szárnyam, sem bilincsem.

Búcsúztam tőle, e fantomi árnytól,
megköszöntem, hogy általa nem féltem,
megitatott a remény korsajából,
s megszépítette minden szenvedésem:
sajtolt nekem a keserűből édest,
sejtjeimet elbódító szent mérget.

Búcsúztam tőle, kit fűmoccanásban,
csillagsugárban, betűk tengerében,
a temetők, nemzedékek sorában,
örökségként, hogy hinni, látni véltem.
Ő intett nekem hegyek tetejéről,
s az alázottak ezüstlő könnyéből.

Búcsúztam tőle, ki mellém ült, ha sírtam,
mert velem sírt, ha apám rám kiáltott.
Ha fájt, ő fájt, megosztozott a kínban,
kit, hogyha hívtam, jött és velem játszott,
nem parancsolt sem földön, sem egekben.
Ő vérezte fel lábát, ha elestem.

Ott gubbasztott – tudom már – a vagonban;
vizet kért ő is, mikor elepedtem,
és együtt mentünk, egymásra hajoltan,
a reánk törő, fojtó félelemben.
A bánatom láttam felírva arcán.
Nem óriás volt, sem hős, csak aggastyán.

Megbocsájtottam néki gyöngeségét…
Nem szólt, csak nézett – elhagyom? Elhagytam,
s oly ijesztő szabadság tört rám végképp,
ahogy nélküle magamra maradtam…
Majd fölkeltem, s könnyebben, mint az árnyék,
elindultam, akárha légben járnék.

Nem kötött már sem tilalom, sem törvény…
Elérkeztem a sűrű drótsövényhez,
melyben halál száguldott, forgó örvény,
s megálltam ott, mint aki már nem érez,
nincs gyökere, nincs magja, nincs reménye.
Kinyújtottam hát ujjaim feléje.

Világ pattant szét, bolygók feldörögtek,
egy kiáltás hasított végig rajtam,
s átöleltem, mint anyámat, a földet,
éjfekete csomóvá zsugorodtan,
majd halkabban, mint fonnyadt levél, pernye:
reám hullott az isten, tetememre.

(1956)

Vihar Béla
Az Isten halála
Dombokon barkák,
Égből locsolják,
Madárkák rakják
A tavasz-tojást.
Cirmos sugarakkal
meleg nap éleszt,
Harsogó kürttel megújulást.
Tűz-lángok égnek,
Láncokban adják
tovább  - tovább,
a tavaszi fényt.
Erdő recitálja
Gyönyörű dalban,
A kibomlást váró
Örök reményt.
Bodó Csiba Gizella
Tavaszi fényben   
Beállt a két sín közé.
Tudta a menetrendet.
Várta dübörgést,
míg hallgatta a csendet.

A vágány acélkarja
a végtelenbe nyúlt.
A közel és a távol
egymásba borult…
Hallani vélte, hogy a szíve
a régi rendért kiált,
visszakívánja fájón
a megszokott geometriát,
a szűkös-végtelen távlatot,
mit negyven éven át
a mozdonyból beláthatott.

„A párhuzamosok a végtelenben…”
- mormolta maga elé
és a csikket eltaposta komótosan.
„- No, jön már az éjféli gyors!”
- és hozzátette rátarti büszkeséggel:
- „- Így szoktam én is… percnyi pontosan!”


Kajuk Gyula
A mozdonyvezető halála
Már egy éve volt hazulról távol a huszonéves fia, a fiatalúr, ahogy a cselédek emlegetni szokták. Kedves, szép gyerek, és ezt nem csak ő, anyai szemmel látta így.
Most végre hazajön. Külföldön tanul, és bár nem szegények, mégis csak nagy szó, hogy özvegyként nevelte fel a gyerekeit, s taníttatta ki a legnagyobbat. A legidősebbet, a fiút, mivel mellette volt még két lánya. Mint az orgonasípok: a kilencéves kislány, a magát már szinte felnőttnek tartó tizenhét éves, fiatal lány, na és az egykor majd apja helyébe lépő, huszonéves fiatalember. Most hazajön. Tegnap kapta kézhez a lapját, hogy mára várhatja. Ebédre ér ide, ezért a kedvencét főzette.
Már két óra is elmúlt, még szerencse, hogy a többiekre ráparancsolt, egyenek. Elég ha ő megvárja a fiút. Aztán holnaptól majd minden másképp lesz. Akkor majd betartatja vele is a déli ebédidőt.
Fél háromkor táviratot hozott a postás. Az összehajtott papírt kíváncsian bontogatta, vajon ki és mit ír. Nem szoktak táviratot kapni. A postáskisasszony kusza soraiból lassan böngészte ki a lényeget: „Drága Mama! Elnézésedet kérem, de valami közbejött. Csak holnap érkezem. Kezedet csókolom, Ármin.”
                                                                        tovább>>>
Mester Györgyi
A holnap fogságában
Kellene valami újszerű, szokatlan,
lerázni a tespedés csöndfoszlányait,
valami pezsdítő, felkavaró katlan,
töltődés, elrongyolt lelkivilágunk
megújulása elodázhatatlan;
erő kellene, lelkesedni bátran,
nyolcadik sáv a szivárványban,
vidám hangszín a csendülésben,  
reménykedni a soros reményben,
lenni a lét szélső peremén is
pegazus, szárnyalni vele mégis,
kocogtatni bentről a létidő falát,
kitörni, kedvünk nyomvonalát
tervezni, mintha száz életünk volna,
lelkes önmagunkat váltani valóra;
kellene valami újszerű, szokatlan
friss életérzés, elvégre tavasz van.

2011.

Koosán Ildikó
Elvégre tavasz van…
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
...de hogy még sejtelmeimhez is
a lépés biztonsága szükségeltetik
különben összetörik magukat a kövezeten
Micsoda idegenségre bízom itt magam
messze a boka az ízület az izom fölött
tízezerszeres áttűnésben egy emlék
villámgyors eljövetele
meg fölkészülés az észre de a boka
az izom fölött
fölötte? Rajta
Elfinomult légvár hegylánc-alapja
a hús mozgó masszívuma
ez kell csupán a massza
pontos léptei
a láb földhözragadt kegyelme
az anyag kiadagolt ereje
hogy ráfeszítve de mintha fölötte
kápráztatón
cikázzon néhányat az elme
Bárdos László
Tiráda
Pedig már rügy fakadt.
Már benne volt az élni- maradás,
sarjadt, indult az akarat
érinteni eget, földet, csillagokat.

De hideg ölelést lehelt rá a hajnal,
didergő palástban vacogott,
s ezernyi meg-nemértő jajjal
zárta magába a holnapot.

Pedig már rügy fakadt,
és sejtette az éltető ragyogást,
már kezdett nyílni, mint rózsás ajkak,
de rácsukódott valami hamis varázs.
Czégényi Nagy Erzsébet
Hamis varázs

viszi a perceit mögöttem,
visszafelé megy, én pedig el innen,
a gyűrött bőrű utcák visongásából,
az embermocsok napok
őszi szennyeséből,
a csendverte éjszakák várakozásába.

El innen, hol nincs már kapaszkodója
a hulló levélnek.
Szárnyszegett virágok, mint denevérek lógnak,
fejjel a kóka földnek,   
megfagyott harmatcsepp fakó színeket csókol,
s a szél is haldokló fűcsomóval sepreget.

El innen, még lehet,
örök telek esendőbb tavaszához szokott,
nyármeleg bujaság,
csiricsárészoknyás cigányszerelmébe.

El gyorsan, el, messze,
mert ablakkeretbe festett világom
redőnye lesüllyedt,
s mint itatós szívja tőlem a fényt.
Megdermedt ujjaim már úgysem ismerik fel 
a billentyűt váró, árva kisbetűt.

El hozzád… vagy tovább…
Mert nem mehetek oda,
hol csobogó vizek városa  vár,
s átölel a Duna,
hol tévelygő sirályok sikongó hangja hív.

Nem megyek többé már a lagúnák fényt hintő,
halk locsogásához,
s a térdig vízben álló paloták lábához
szemem már nem simul. 
Velence emléke gondolákban lapul.

Nem hív a zord Alpok vadvízének habja,
s az árral libegő pisztrángjai tánca.
Itt hagyott, mi kedves volt,
s az élet jéghideg lett,
meleg kezedre vágyom,
… mert minden didereg.

Németh Tibor
Felélt élet
Hát igen, cigánybűnözés.
Mindig is volt, most is van és mindig is lesz, míg keleten kél fel a nap e szép Magyarország fölött. Persze többen állítják, hogy bűnözés ott is van ahol nincsenek cigányok, de kétli azt minden igazságszerető ember, az is csak olyan akadémikus szőrszálhasogatás, másra sem jó, mint elterelni a figyelmet a lényegről.
Szerves része az a magyar valóságnak, mint a ringó búzamező, árvalányhaj meg a pálinkagőzös asszonyverés.
Bár gyerek voltam még, de jól emlékszem a mi falunkban is volt egy cigánysor... Majdhogynem minden faluban volt, hol csak egynéhány, hol több putri, földes vályogház húzódott meg tisztes távolságra a faluszélen, hogy ne zavarja a becsületes polgárokat. Lehetőleg szélirányban, mert ugye büdösek is. Hat-nyolc ház, egy kút rozoga korhadt deszka kávával, gém meg kerék nélkül, csak úgy kötélen lógott egy lyukas bádogvödör, visszacsorogott a sekély vízbe a sáros esőlé. Jó az nekik, azoknak semmi sem árt, még a döghúst is megeszik. Az ártézi kútra sose mentek ivóvízért, mert, hogy is venné az ki magát.
                                                                        tovább>>>

Kaskötő István
Hová lett Csomós Mihály disznaja
...Gyerek volt még, tombolt a háború,
a bombázást vidéken élte meg.
És úgy érezte, álmából riadt fel,
amikor egy nap végre béke lett.
Családja széthullt, elszállt, mint a pernye,
sokat tehervagonban vittek el,
papa cipész lett messzi Grúziában,
a mama hallgat, semmit sem felel.
Akkoriban ábrándozott is néha,
hogy megfejti az élet titkait,
de tizenévesen dolgozni kezdett,
s a textilgyár elnyelte vágyait.
Egy zsebtolvaj volt az első szerelme,
de Isten zord, az élet mást hozott,
haját a gyapjúpor lassan belepte,
és aztán már többé nem álmodott.
Nem sokkal később esküvő, albérlet,
a házimunka és a két gyerek...

Ha most meséled, úgy érzem, a holdon
éltél, mikor még nem ismertelek.

Emlékszel még arra a titkos nyelvre,
amit barátnőddel beszéltetek?
Vagy elszállt egyik sóhajoddal együtt?
Anyu, mondd el, mi nyomja lelkedet?
Bittner János
ANYÁMNAK, ANYÁMRÓL
Az öreg, nehéz faajtón, mitől úgy
rettegtem kiskoromban, léptem be veled,
átlépve ezzel minden gáton,
hogy a múltamba beengedjelek.
Minden az ismert, a régi volt,
a ház a tornác, a bútorok, szobák,
nem találtam semmi titkot,
mit ne ismernék ideát.
Nagy-nagy csend és nyugalom
fogadott az öreg házban itt,
nem kellett elmondanom,
tudtad, nem kérdeztél semmit.
Kéz a kézben lassan körbejártunk,
a falakon sok poros régi kép,
a házam-ékessége lámpát is megtaláltuk,
magunkat, egymást. Ez elég.

Fetykó Judit
Álomban
Click here to add text.
Következő oldal>>>
Egry József: Éjjeli menhely előtt